Még megboldogult egyetemista koromban ( A fél karomat odaadnám, ha még mindig az lehetnék, azonban valahol úgy normális, hogy felnőttem, és ez után sírok. ), azt hiszem, első félév első hetén arról elmélkedtünk, hogy 100 tök egyforma alkotás közül van egy, ami AZ alkotás, a többi meg nem az, pedig tokától bokáig pont ugyanúgy néz ki. 

[Arthur C Danto] 1924-ben született, 1966 óta a Columbia University professzora. Az analitikus történelemfilozófia és a kortárs mű,A ,vészetelmélet legjelentősebb alakja. E két tárgykörben írott alapművei az Analytical Philosophy of History, 1965. és a The Transfiguration of the Commonplace, 1981. (magyarul: A közhely színeváltozása. 1996.) Szintén jelentősek tudatfilozófiai kutatásai (Analytical Philosophy of Knowledge, 1968.; Analytical Philosophy of Action, 1973.), valamint filozófiatörténeti monográfiái (Nietzsche as Philosopher, 1965.; Jean-Paul Sartre, 1975.) is. Művészetfilozófiai tanulmányai több válogatásban is megjelentek (Beyond the Brillo Box, 1992.; Embodied Meanings, 1994.), magyarul is olvashatók a Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című kötetben.[1]

Danto, a Műalkotás és puszta valóságos dolgok című művészetfilozófiai tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől műalkotás egy tárgy, amely ugyanúgy néz ki, mint egy másik ugyanilyen tárgy, amely azonban nem műalkotás.

A Vörös-tengeren átkelő izraeliták, Kirkegaard hangulata, Vörös tér, Vörös négyzet, Nirvána, Vörös terítő. Mi a közös ezekben, azon kívül, hogy festmények? A színük. Mindegyik vörös. Ahogy maga Danto fogalmaz:

,,Ezzel készen áll a kiállításom. Színes katalógusa igencsak egyhangú lenne, mivel benne minden kép ugyanúgy néz ki – annak ellenére, hogy a lehető legkülönbözőbb műfajokba tartó festmények reprodukciói:…”[2]

Valóban. Találunk köztük tájképet, csendéletet, portrét, sőt, történeti festményt is. Ha csak ezen különbségekből indulunk ki, érthetetlen, miért műalkotás egytől egyig az összes, ha ugyanúgy néz ki? Ha én színeznék vörösre egy vásznat, az már nem lehetne műalkotás. Ugyanígy a J-nek nevezett művész (kinek kiléte nem derül ki a szövegből) alkotása sem máltó a kiállítás egy darabjának lenni, pedig pont ugyanúgy néz ki, mint például a Kirkegaard hangulata című portré. J felháborodás jogos, mint ahogy az enyém is az lehetne, ha az általam létrehozott mű valóban létezne. J alkotása végül bekerül a kiállítás repertoárjába. J szerint ez egy szobor, Danto szerint egy doboz. Ez a mű üres, nincs benne tartalmi gazdagság. Ez a jelző Danto szerint lehet azonban esztétikai értelmű is, hiszen az, ami esztétikailag üres, műalkotást feltételez.

Minden műalkotásnak van címe. A fenti festmények esetében a cím az, ami alapján a tartalom világossá válik. Valljuk be, hogy könnyebb a Vörös-tengeren átkelő izraeliták című festménynél ,,belelátnunk” a tengerbe fulladó egyiptomi sereget(melyet a vörös szín jelképez), mint ha nem lenne címe az alkotásnak.  

,,A puszta dolgok nem jogosultak arra, hogy címük legyen.”[3] Ha J alkotása tényleg nem műalkotás, akkor ez a kijelentés helytálló. Ezt maga a művész is alátámasztotta, hiszen a Cím nélkül című festmény (melyet azért festett, mert Danto rámutatott arra, hogy a vörös felület önmagában nem szól semmiről) semmiről nem szól. Ám ez az alkotás műalkotás, így valamiről szólnia kell. A valami pedig nem lehet semmi. Ettől azonban még idegen darabja marad ez a kiállításnak, még akkor is, ha pont ugyanúgy néz ki, mint a többi mű. Ezzel ellentétben hoznám fel példának Marcel Duchamp francia festő és képzőművész[4] Piszoárját, mely pont attól lett műalkotás, hogy Duchamp egy kiállító teremben állította ki, noha egyáltalán nem oda való. J esetében azonban J művész léte nem vonja maga után azt, hogy minden, amit alkot műalkotás legyen.

A művészetet a művész csinálja, tehát ami történik, történést vált ki. Ezt a XXI. században megelőzi még egy fázis, a művész-gyártás. Ez a televíziós tehetségkutatók bűne. Művész nem attól lesz valaki, hogy előadja azt, amit más hoz létre. Nagyon kevés zenész szerzi saját maga a zenéjét és írja meg dalszövegeit. A más tollával való ékeskedés pedig véleményem szerint nem számít művészetnek. Így az, amit ők csinálnak nem művészet, hisz ők maguk sem művészek.

,,A műalkotás nem más, mint az anyag, amiből készült…”[5]. Ha a műalkotásból kivonjuk az anyagot, mi marad? A wittgensteiniárusok felismerték, hogy nem semmi lesz az eredmény. Ugyanis egy műalkotás attól műalkotás, hogy annak tekintik bizonyos körökben. Ezt ha műalkotás-létnek nevezem, megmarad akkor is, ha kivonom az anyagot. Arra hasonlít, mint mikor az ember verset olvas, és a sorok között önmaga számára elrejtett üzenetet talál. A vers eltűnhet, megszűnhet létezni, de az üzenete megmarad.

,,A testmozgás akkor cselekvés, ha valamilyen belső, azaz mentális esemény (…) okozza, viszont puszta testmozgás, ha nincs mentális oka.”[6]  Ezzel párhuzamos Danto azon kijelentése, mely szerint a műalkotás kifejezés, hiszen érzést hoz létre az alkotóban, aki így fejezi ki önmagát. Maga a műalkotás pedig a befogadóban vált ki érzelme(ke)t. A műalkotássá válásnál tehát az érzelem az, ami a cselekvéssé válásnál a mentális esemény.

J korábban kiállított egy tükröt is. A kérdés ezzel kapcsolatban is ugyanaz: miért műalkotás J tükre és miért nem műalkotás egy másik, ugyanilyen tükör?  Danto szint a tükör metaforikus jelentéssel bír, hiszen a művészet utánzás, de a maga a tükör nem utánzata semminek.

,,A művészet a természetnek tartott tükör”[7] Így lehet egy tükör műalkotás. William Shakespeare angol drámaíró[8] leghíresebb drámájában, a Hamletben azt az elméletet fejti ki, miszerint a művészet a valóság tükre. Ha a művészet utánzás, akkor Shakespeare-nek igaza volt. Jogosan merül fel azonban a kérdés, hogy mi szükség van a tükörre, ha azok a dolgok, amelyek megjelennek benne, nélküle is láthatóak? Ez is helytálló, azonban önmagunkat csak a tükörben láthatjuk. Tehát önismeretre szolgál. És mivel mind különbözőek vagyunk, ebben az esetben más képet mutat a tükör, mint ami a valóság. A műalkotások az önfeltárulás eszközei. Ezt támasztja alá Jean-Paul Sartre francia filozófus[9] állítása is, mi szerint az ember tudatában van a világon lévő dolgoknak, ám arról, hogy önmaga is egy tárgy a világban, nincs tudomása. A tükörbe tekintve azonban minden világossá válik. A színjáték is tükör. Olyan eseményeket mutat, melyek önmagunk tettei. A jelen hibáira is rájöhetünk, ha a színpadon nem a jelent, hanem a szebb jövőt látjuk, vagyis a rendező és a színészek ezt tükrözik a közönségnek. Egy-egy műalkotásban bárki magára ismerhet, hiszen érzéseket generál a befogadóban, az érzések pedig emlékeket idéznek elő.

,,A dolgok keletkezhetnek és elmúlhatnak, de azok az ideák, amelyeket példáznak, se nem keletkeznek, se el nem múlnak.” [10] Például William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának az az üzenete, hogy a szerelem mindennél erősebb, és mindent legyőz. Ez akkor is életben maradna, ha a dráma visszamenőleg hirtelen elpusztulna. Ha utánzat is készülne róla (mint ahogy készült is film vagy regény formájában), melynek ugyanez az üzenete, a befogadó akkor is az eredetihez fogja kapcsolni mindazt, amit olvas, vagy lát.

A mimetikus művészet[11] Danto szerint „pótlék, kompenzáló tevékenység, amivel azok foglalkoznak, akik képtelenek azzá lenni, amit (…) utánoznak.” [12] A sznobizmus pedig a mimetikus művész(et) megtestesítője a való életben: úgy tesz, mintha olyan lenne, amilyen sosem lehet valójában. Az általam már korábban említett tehetségkutatós párhuzam itt is helytálló: műsor idején más előadók dalait éneklik, hogy aztán a műsor után mások által írt számokat adjanak elő.

,,Az utánzatok a valósággal állnak szemben…”[13] Hiszen egy másolat nem lehet eredeti.  Arisztotelész a következőket mondja az utánzásról Poétika című művében:

,,Vannak dolgok, melyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai.”[14]  Mindez azért vált ki a befogadóban gyönyört, mert a csúnya látványa következtében tudatosul benne, hogy Ő maga szép, a holttal kapcsolatban pedig azt, hogy Ő maga még él. Ez pedig elégedettséggel tölti el. Ehhez azonban a befogadónak tisztában kell lennie azzal, hogy mindössze utánzattal volt dolga. A gyönyör forrása Danto-ban is kérdéseket támaszt, de az bizonyos, hogy ez valamiféle nem valóságos dolog, és mint ilyenbe annak felismerése sem rondíthat bele, hogy a gyönyört utánzat váltotta ki.

A reprezentáció fogalma kétértelmű. Erre Friedrich Nietzsche német filozófus[15] is utalt a Tragédia születése című művében. A tragédia eredetileg dionüszoszi rítus volt. E rítus során az ünneplő sokaság a a bor hatására[16] az őrjöngés állapotába került, mely állapotban átlépését saját határaikat, és amely állapot tetőpontján megjelent az Isten. A reprezentáció első jelentése tehát a megjelenés. Az apollóni tragédiában azonban a rítust felváltotta a rítus előadása, tehát az ünneplők ténylegesen nem vettek részt a rítusban, csupán megnézték, ahogy valakik előadják a színpadon. Ez a tragikus dráma. Isten most is megjelent, de csak megtestesített formában.[17] A reprezentáció másik jelentése tehát: valami, ami mást helyettesít.

A művész megteheti, hogy egy dolgot újra és újra megjelentessen. Sőt, egy színésznek ez a feladata: ugyanazt a karaktert újra és újra létrehozni. A színház pedig kirekeszti azt, ami a színpadon történik azokból a vélekedésekből, melyek az utánzást valóságosnak tekintenék. A színház engedi tükrözni a valóságot, de keretbe zárja mindezt. Ugyanúgy, mint egy festmény. annak is van kerete. És ez a keret - vagy ahogy Danto fogalmaz, a zárójel- elég erős ahhoz, hogy a vélekedéseket távol tartsa.

A realisztikus ábrázolás igényli azokat a jelzéseket, melyet tudatosítják, hogy ez nem a valóság. A realista ábrázolás csak a realista illúzió fokozását eredményezi, ha azonban az utcai színjátékban viselné ezt a színész, a néző nem biztos, hogy el tudná dönteni, mit lát: színjátékot, vagy a valóságot. Egy fedett nyomozó sem rendőregyenruhában épül be a maffiába, hanem a körülményeket kielégítő viseletben. Azért, hogy a maffiózó azt hihesse, közülük való, vagyis ,,szemtanú”.

A görög tragédiaköltő[18] , Euripidész hagyta, hogy az ész tönkretegye a tragédiát. Kiirtott a drámából mindent, mely a való életben nem volt megalapozott. Értelmet adott mindennek, hogy szép lehessen. Ezen megállapítása szembe megy a német filozófus[19] , Immanuel Kant tanításával, miszerint szép az, ami érdek nélkül tetszik[20]. A kar tudta, mit gondol a hős, és ezt átadta a közönségnek. A kar szerepét később a hős bizalmasa vette át. A hős nem lehet rendkívüli, muszáj hétköznapinak lennie, hogy a közönség azonosulni tudjon vele. Ez azonban feszegeti az erkölcsi ész határait. Művészet viszont csak az lehet, ami nem racionális, és a jelentése is szinte megfoghatatlan. A vörös festmények eszerint (is) műalkotások. Euripidész drámája utánzás, mert a lehetségesre hasonlít. Felmerül azonban a kérdés, hogy szükség van-e mindenből kettőre? Ha igen, akkor mindenkinek lenne ikertestvére. Ám a hasonlatosság teszi könnyen érthetővé, ezáltal sikeressé Euripidész műveit. Ám pont ez a siker az, ami sikertelenséghez vezet. Ennek megoldására születtek azok a kísérletek, melyek lényege olyasfajta művek létrehozása volt, melyeknek nincs közük a valósághoz. Így nem lesz olyan eleme a valóságnak, mellyel a műalkotás összetéveszthető.

Mitől műalkotás tehát a műalkotás?- teszi fel a kérdést Danto. Attól, hogy megfelel bizonyos feltételeknek. Ha két tárgy ugyanúgy néz ki, akkor az egyik miért lehet műalkotás és a másik miért nem lehet az? Műalkotás az, amit annak nyilvánítanak...

Namármost: nevezzük versenynek azt, ami itt zajlik. A minőségi tartalom nyer. Mindegy miről ír a vaersenyző, csak jó legyen. Ez volt a kulcsmondat, ami miatt életem egyik legkalandosabb utazása közben eldöntöttem, hogy itt a helyem. Nem vagyok hajlandó beállni sem a birkák, sem a hülyék, sem a klisék és a kommerszek sorába. Egyrészt mert kreatív, intelligens, és főleg elég makacs vagyok ahhoz, hogy csakazértse, vagy épp fordított esetben csakazértis úgy csináljam, ahogy mások, vagy ahogy mások elvárják. ( Talán egy másik bejegyzésben majd kifejtem, miértnem vagyok erre hajlandó.) 

Úgy döntöttem, hogy nem fogok kliséket és kommerszeket írni. Egyedi leszek, és főleg végig önmagam. Tekintettel arra, hogy valahol csak jelen van a média meg a közönség, lehetséges, hogy életem egyik legszebb és legnemesebb kihívására bólintottam rá, de az is teljesen biztos, hogy sosem tettem volna, ha nem vagyok róla 100%-ig meggyőződve, hogy képes vagyok rá. 

Rengetegszer kérdezik, hogy mi a végzettségem. Gyakori a sikítófrász, amikor azt felelem, filozófus vagyok. ( Van egy másik diplomám is amúgy, de automatikusan mindig filozófust válaszolok.) Rettentő érdekes az, ahogy reagálnak rá az emberek. Tudok kérdezni, és tudok érvelni. Éppen ezért mindig elmondom, hogy nem ebből élek, nem ezért kapom a fizetésemet, és nem okoskodom. Csak elvégeztem egy olyan szakot, ami megtanított elmondani a véleményemet. És mivel nem tuom kikapcsolni, mindig ugyanaz a kérdés villan be először: miért fél mindenki a filozófiától? Egyrészt rettentő rossz a marketingje, másrészt rettentő rossz a marketingje, harmadrészt pedig, mert ugyanúgy félünk a nagy fehér cápától is, pedig többen vagyunk, akik csak fotón látták, mint azok, akik találkoztak is vele. (Abba most ne menjünk bele, hogy a filozófiába hányan haltak már bele, mert a lényeg nem ez, hanem az, hogy addig minden félelmetesebb, amíg csak negatív dolgot hallunk róla. És tudom, hogy a fehér cápáról nem sok pozitívat hallani.) 

Ezért egyfajta missziómnak tekintem az egész versenyt. Nem tudom, hányan olvassák a valódi tartalommal és tényleg értelmes dolgokról szólü bejegyzéseimet. Nem tudom, reálisan versenybe tudok-e szállni az agymenéseimmel Rihanna melleivel, vagy épp a 12 legfurcsább képpel, amit valaha láttam, de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor rohadtul nem is akarok. A filozófinak rossz a marketingje, és azzal, hogy minden bejegyzésemben érvelek amellett, hogy ez nem lepra, és nem halálos, de főleg nem hülyeség, már célt értem. 

Eredetileg sem azért kezdtem el írni, hogy kommerszet és ponyvát gyártsak futószalagon, van belőle épp elég, és elég sok szart alkotnak mások, nem akarok ebben a sorban is egy bámészkodó lenni. Önmagam miatt kezdtem el, és önmagamért csinálom. Ha úgy jobban tetszik, szeretek minden sorban én lenni legelől...

A versenyen egyrészt ezért, másrészt pedig a minőségért indultam. Onnan indultam, hogy mi a műalkotás. Az itteni cuccok ( szándékosan nem alkotást írtam) 70%-a ctrl+c- ctrl+v, valahonnan az internet más bugyraiból ide teleportálva. A fennmaradó rész pedig tényleg remek alkotás, tele egyediséggel. :) FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK: nem ítélkezem. Semmi jogom nincs hozzá, és baromira nincs is hozzá kedvem. Csak kérdezek, mint ahogy a filozófusok szokták csinálni. Az, hogy erről mi az igazság, fentebb elolvasható. Persze, nem akarok senki művészetébe beleugatni, de azért a biztonság kedvéért prezentátam a forrásmegjelölést ;) , azaz a nem saját gondolatok eredetijének megjelölését. 

Az összes többi tényleg eredeti. 

Nem akarok Rihanna melleivel versenyezni. Nyilván nagyobb a hírértéke, mint Danto és Duchamp gondolatainak, és több embert érdekel, mint az én véleményem, de én ettől függetlenül teremtek, és emiatt tuti biztos, hogy az enyém AZ alkotás lesz, míg minden más csak utánzat. Az egy másik kérdés persze, hogy annak fogják-e nyilvánítani...

 Ha eddig eljutottál, akkor érteni fogod a bejegyzés címét, melyet ezúttal direkt a legvégére írtam: 

A cím helyére írt idézet így szól: ,,A puszta dolgok nem jogosultak arra, hogy címük legyen." ( Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.) Így DIREKT nem adok címet ennek az egésznek, mert AZ alkotásnak joga van hozzá...

Szép napot! :)

[1] http://emc.elte.hu/~metropolis/SZE.html

[2] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.

[3] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.

4 http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Duchamp

[5] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 18.

[6] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 19.

[7] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 20.

[8] http://hu.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare

[9] http://hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Paul_Sartre

[10] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 24.

[11] azon művészeti ágak elnevezése, amelyek a művészeti tükrözés folyamatában a közvetlenül adott külső valóságformák mimézisét is felhasználják (http://www.kislexikon.hu/mimetikus_muveszetek.html)

[12]  Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 25.

[13] http://sophielpreston.blogspot.hu/

[14] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 26.

[15] http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CDIQFjAA&url=http%3A%2F%2F9d.hostzi.com%2Ffajlok%2Farisztotelesz_reszletek_huzott_gimnazium.doc&ei=4IPLUKj8GIaYtQaEzIHIBQ&usg=AFQjCNHq3dEgBM3nDHV5Sebn7pJ9vjZJEA&bvm=bv.1355325884,d.Yms

[16] http://hu.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Nietzsche

[17]  Dionüszosz görög isten, a bor és mámor megtestesítője (http://hu.wikipedia.org/wiki/Dion%C3%BCszosz)

[18] http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CDIQFjAA&url=http%3A%2F%2Fszabadbolcsek.uw.hu%2Fdocumentumok%2Ffilotori%2F19szazad%2Ffilotori%2520-%252019%2520szazad%2520-%2520posztidealista%2520-%2520nietzsche%2520-%2520tragedia%2520szuletese%2520%28kivonat%29%2520-%2520tm.doc&ei=lofLUMqTOcfHtAbAqoDQAQ&usg=AFQjCNEh9zX4TsPYSpK1Frzj5qxcU7dY_Q&bvm=bv.1355325884,d.Yms

[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Euripid%C3%A9sz

[20] http://hu.wikipedia.org/wiki/Immanuel_Kant

[21] http://hu.wikipedia.org/wiki/Immanuel_Kant#Kant_eszt.C3.A9tik.C3.A1ja