Én se tudtam sokáig...
Az a legnagyobb bajom az olimpiával, hogy csak 4 évente rendezik meg. ( Igen, tudom, hogy téli is van belőle, és azt is imádom, de a klasszikus értelemben vett olimpia a nyári olimpia, már elég rég óta.)
Nem igazán tudom megmondani, hogy miért imádom, és miért születik minden olimpia előtt/után/ alatt egy szállóige, amiért én vagyok a felelős, de nyilván nem véletlenül. Mondják, hogy ami érdekel, abból semmi sem lehet sok. És tetszik az a fajta lokál-patriotizmus is, ami az ötkarikák alatt máshogy jön elő, mint máskor, ha akkor egyáltalán előjön.
Tudom, nem volt tele a Körút, nem állt a villamosközlekedés, és az éjjel is egyszer talán véget ért, de az olimpia az más. Ott egyszerre több mint 10 000 sportoló van jelen, mindenki ugyanazért: hogy megmutathassa mit tud, és hogy méltóképpen képviselje hazáját. Ez a lényege az egésznek. Tökre elcsépelt, de itt tényleg a részvétel is nagy dolog. Olyan sportolók botlanak egymásba, akik egyébként szinte kizárt, hogy valaha is találkoznának bármikor máskor.
Ami biztos, hogy mindenki a tudása legjavát próbálja nyújtani, és minden pillanatban azért dolgozik, hogy az olimpián jól szerepeljen, és a hazája büszke legyen rá. Ha valaki mindent kiad magából, akkor mindent megtett. Jár az elismerés, a taps, a büszkeség, és a gratuláció. Vannak olyan sportágak, ahol már az egyhatalmas dolog, ha valaki egyáltalán jogosultságot szerez arra, hogy egyáltalán részt vegyen az olimpián. Másnak pedig a maximum teljesítményt érmekben lehet mérni. De semmivel sem tesz kevesebbet egy ,,csak" 14. helyezett, mint a ,,csak" 2., vagy az első. Az, aki 14. lett, lehet, hogy lehajtott fejjel kénytelen tudomásul venni egy olyan eredményt, ami nem mellesleg azt jelenti, hogy valamiben a világon ő a 14. legjobb. Sosem azt nézzük, hogy ez mekkora dolog.
A mai napig megszakad a szívem, ha eszembe jut a Sydney-i kézilabda döntő, de sajnos az van mindenki fejében, hogy az ott hogy ment el. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy addig hogyan jutottunk el, és hány csapatot, milyen csapatokat, és főleg hogy vertünk meg. ( Gondolok itt elsősorban a magyar-osztrák negyeddöntőre, ahol másfél perccel a lefújás előtt még 3 volt oda... És ugyan nem szorosan ide kapcsolódik, valamint mondhatni irreleváns is, de ez volt az a meccs, amikor örökre és visszavonhatatlanul elöteleztem magam a női kézilabda mellett.)
Forrás: kezilabda.hu
Az idei, a riói olimpia sokszor visszhangzott attól, hogy mekkora csalódás is ez az egész magyar szereplés, és hogy mennyi mindenki szerepelt tudása alatt. Mert a közvélemény annyira ért mindenhez, hogy Gyurta Dani, vagy Cseh Laci, esetleg Risztov Éva nyakába már a felszállás előtt bele lett akasztva az aranyérem.)
Csoda, hogy az olimpiai ötarika súlya mellett ez is lassította őket? Már amennyiben ezt lassulásnak lehet nevezni. Mert a sok úszóedző a fotelben csak tudja, hogy ezt lehetett volna máshogy, jobban, gyorsabban. 10-ből 7 ember valószínüleg lesétálni nem bír 1:54 alatt 200 métert, nemhogy leúszni... De ha valaki kint van az olimpián, akkorvagy nyer, vagy haza se jöjjön... Én ,,csak" amatőr szinten versenyeztem alpesi síben, de ahhoz is sok mindenről kellett lemondanom. Ezek a sportemberek ott az olimpián címeres melegítőben gyakorlatilag mindenről lemondtak. Valaki egy meccsért, valaki 200 méterért, valaki egy futamért, de biztosan mindenről. Családról, buliról, pihenésről... És lehajtott fejjel kell hazajönnie, mert a társadalom nem engedi, hogy felemelt fővel, büszkén legyen olimpiai akárhanyadik helyezett. Pedig annak kellene lennie. Mindent megtett, és méltón helyt állt.
Én nem mondom, hogy Janics Natasa magyarságába nem lehet belekötni, de egy éve műtötték a gerincét. Kievezte magát Rióba. ( Mondjuk ki, egy magyar kajak-kenus adott esetben lehet hogy keményebb versenyt megy a csapatba lerülésért itthon, mint az olimpián, ahol elvileg a világ legjobb versenyzői vannak jelen.) ,,Csak" 9. lett... És aztán hosszú 10 percekig azért zokogott, hogy mit fognak gondolni otthon... Ahogy zokogott a bronzérem után is 4 éve, ugyanilyen jogcímen...
Abbey D'Agostino és Nikki Hamblin neve sem azért fog megmaradni senki fejében, mert világraszólüt futottak, hanem mert sportszerűségből csillagos ötösre vizsgáztak mindketten. És mindketten tettek arra, hogy tökutolsók lesznek, mert az emberség, az emberiesség az, ami még ennél is fontosabb. Mindennél fontosabb.
Forrás:olimpia2016.24.hu
A sportoló ember, és nem robot. És helyezéstől függetlenül tutibiztos, hogy mindent megtett. A tisztes helytállásért és azért, hogy büszkévé tegye az országát. Ha ez egy 14. hely, akkor azzal. Ha pedig aranyérem, akkor azzal. Érdi Mária 14. lett vitorlában, pedig a Balaton tengernek elég kicsi. Miklós Edit pedig úgy lett anno 7. az olimpián, hogy a mi nagyon magasnak számító Kékes nevű hegyünk Lindsy Vonnak, vagy Tina Mase-nak mondjuk egy közepesen alacsony dombocska...
És arra is nagyobb összeget tennék bármikor, hogy senki nem veszíteni ment ki, mint ahogy nem azért élsportoló, hogy mindig kikapjon, utolsó legyen, vagy örök második. ( Megint Risztov Évánál tartunk, akinél többször senkire nem mondták, hogy ezüstlány, aztán egyszer csak rajt-cél győzelmet aratott egy bizonyos londoni olimpián 10 km-en.)
Forrás: index.hu
A sport arról szól, hogy minden nap legyőzöd önmagadat. ( Bizonyos Shane Tusup is így van ezzel, akire fél éve minden negatív jelzőt ellőt az internet, ami létezik, de augusztus 6-a óta valamiért ő az atyaúristen... - Nem elhallgatva azt a tényt, hogy a világcsúcsot mondjuk Katinka úszta, és nem ő. Persze, nem ok nélkül. Nekem egyébiránt sosem volt semmi problémám sem a módszereivel, sem vele.)
Csipes Tamara esetében is az egyetlen, amire emlékeznünk kell, az az olimpiai aranyérme. És tudjuk, hogy mekkorát kellett ehhez buknia. Talán saját maga miatt, talán nem, de az biztos, hogy megmelózott a csúcsért...
Forrás: sportmonitor.info
A lovak a lovagteremben vannak. ( Én se tudtam sokáig...) A hősök pedig köztünk. És értünk, miattunk hősök.
Ha elbuknak, mi is elbukunk. Ha nem buknak el, mi sem. Talán azért is fáj annyira...
De nincs jogunk ítélkezni. Egyetlen egy jogunk van: büszkének lenni. És drukkolni, mert #egyekvagyunk.
Mert az akárhanyadik hely nem nekünk a legrosszabb. Nem mi nem fogjuk tudni soha feldolgozni, vagy megemészteni, hanem ők. A mi hőseink.
És ami nem öl meg.... Ha bukni kell, együtt bukunk, hogy aztán hamvainkból együtt lehessünk legközelebb a legjobbak...
Mert mindig van legközelebb, és mindig van feljebb.
Az egésznek ez a lényege: gyorsabban, erősebben, magasabbra.
