Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A lovak a lovagteremben vannak...

Én se tudtam sokáig... 

Az a legnagyobb bajom az olimpiával, hogy csak 4 évente rendezik meg. ( Igen, tudom, hogy téli is van belőle, és azt is imádom, de a klasszikus értelemben vett olimpia a nyári olimpia, már elég rég óta.)

Nem igazán tudom megmondani, hogy miért imádom, és miért születik minden olimpia előtt/után/ alatt egy szállóige, amiért én vagyok a felelős, de nyilván nem véletlenül. Mondják, hogy ami érdekel, abból semmi sem lehet sok. És tetszik az a fajta lokál-patriotizmus is, ami az ötkarikák alatt máshogy jön elő, mint máskor, ha akkor egyáltalán előjön. 

Tudom, nem volt tele a Körút, nem állt a villamosközlekedés, és az éjjel is egyszer talán véget ért, de az olimpia az más. Ott egyszerre több mint 10 000 sportoló van jelen, mindenki ugyanazért: hogy megmutathassa mit tud, és hogy méltóképpen képviselje hazáját. Ez a lényege az egésznek. Tökre elcsépelt, de itt tényleg a részvétel is nagy dolog. Olyan sportolók botlanak egymásba, akik egyébként szinte kizárt, hogy valaha is találkoznának bármikor máskor. 

Ami biztos, hogy mindenki a tudása legjavát próbálja nyújtani, és minden pillanatban azért dolgozik, hogy az olimpián jól szerepeljen, és a hazája büszke legyen rá. Ha valaki mindent kiad magából, akkor mindent megtett. Jár az elismerés, a taps, a büszkeség, és a gratuláció. Vannak olyan sportágak, ahol már az egyhatalmas dolog, ha valaki egyáltalán jogosultságot szerez arra, hogy egyáltalán részt vegyen az olimpián. Másnak pedig a maximum teljesítményt érmekben lehet mérni. De semmivel sem tesz kevesebbet egy ,,csak" 14. helyezett, mint a ,,csak" 2., vagy az első. Az, aki 14. lett, lehet, hogy lehajtott fejjel kénytelen tudomásul venni egy olyan eredményt, ami nem mellesleg azt jelenti, hogy valamiben a világon ő a 14. legjobb.  Sosem azt nézzük, hogy ez mekkora dolog. 

A mai napig megszakad a szívem, ha eszembe jut a Sydney-i kézilabda döntő, de sajnos az van mindenki fejében, hogy az ott hogy ment el. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy addig hogyan jutottunk el, és hány csapatot, milyen csapatokat, és főleg hogy vertünk meg. ( Gondolok itt elsősorban a magyar-osztrák  negyeddöntőre, ahol másfél perccel a lefújás előtt még 3 volt oda... És ugyan nem szorosan ide kapcsolódik, valamint mondhatni irreleváns is, de ez volt az a meccs, amikor örökre és visszavonhatatlanul elöteleztem magam a női kézilabda mellett.) 

bukás

Forrás: kezilabda.hu

Az idei, a riói olimpia sokszor visszhangzott attól, hogy mekkora csalódás is ez az egész magyar szereplés, és hogy mennyi mindenki szerepelt tudása alatt. Mert a közvélemény annyira ért mindenhez, hogy Gyurta Dani, vagy Cseh Laci, esetleg Risztov Éva nyakába már a felszállás előtt bele lett akasztva az aranyérem.) 

Csoda, hogy az olimpiai ötarika súlya mellett ez is lassította őket? Már amennyiben ezt lassulásnak lehet nevezni. Mert a sok úszóedző a fotelben csak tudja, hogy ezt lehetett volna máshogy, jobban, gyorsabban. 10-ből 7 ember valószínüleg lesétálni nem bír 1:54 alatt 200 métert, nemhogy leúszni... De ha valaki kint van az olimpián, akkorvagy nyer, vagy haza se jöjjön... Én ,,csak" amatőr szinten versenyeztem alpesi síben, de ahhoz is sok mindenről kellett lemondanom. Ezek a sportemberek ott az olimpián címeres melegítőben gyakorlatilag mindenről lemondtak. Valaki egy meccsért, valaki 200 méterért, valaki egy futamért, de biztosan mindenről. Családról, buliról, pihenésről... És lehajtott fejjel kell hazajönnie, mert a társadalom nem engedi, hogy felemelt fővel, büszkén legyen olimpiai akárhanyadik helyezett. Pedig annak kellene lennie. Mindent megtett, és méltón helyt állt. 

Én nem mondom, hogy Janics Natasa magyarságába nem lehet belekötni, de egy éve műtötték a gerincét. Kievezte magát Rióba. ( Mondjuk ki, egy magyar kajak-kenus adott esetben lehet hogy keményebb versenyt megy a csapatba lerülésért itthon, mint az olimpián, ahol elvileg a világ legjobb versenyzői vannak jelen.) ,,Csak" 9. lett... És aztán hosszú 10 percekig azért zokogott, hogy mit fognak gondolni otthon... Ahogy zokogott a bronzérem után is 4 éve, ugyanilyen jogcímen... 

Abbey D'Agostino és Nikki Hamblin neve sem azért fog megmaradni senki fejében, mert világraszólüt futottak, hanem mert sportszerűségből csillagos ötösre vizsgáztak mindketten. És mindketten tettek arra, hogy tökutolsók lesznek, mert az emberség, az emberiesség az, ami még ennél is fontosabb. Mindennél fontosabb. 

bukás

Forrás:olimpia2016.24.hu

A sportoló ember, és nem robot. És helyezéstől függetlenül tutibiztos, hogy mindent megtett. A tisztes helytállásért és azért, hogy büszkévé tegye az országát. Ha ez egy 14. hely, akkor azzal. Ha pedig aranyérem, akkor azzal. Érdi Mária 14. lett vitorlában, pedig a Balaton tengernek elég kicsi. Miklós Edit pedig úgy lett anno 7. az olimpián, hogy a mi nagyon magasnak számító Kékes nevű hegyünk Lindsy Vonnak, vagy Tina Mase-nak mondjuk egy közepesen alacsony dombocska... 

És arra is nagyobb összeget tennék bármikor, hogy senki nem veszíteni ment ki, mint ahogy nem azért élsportoló, hogy mindig kikapjon, utolsó legyen, vagy örök második. ( Megint Risztov Évánál tartunk, akinél többször senkire nem mondták, hogy ezüstlány, aztán egyszer csak rajt-cél győzelmet aratott egy bizonyos londoni olimpián 10 km-en.) 

bukás

Forrás: index.hu

A sport arról szól, hogy minden nap legyőzöd önmagadat. ( Bizonyos Shane Tusup is így van ezzel, akire fél éve minden negatív jelzőt ellőt az internet, ami létezik, de augusztus 6-a óta valamiért ő az atyaúristen... - Nem elhallgatva azt a tényt, hogy a világcsúcsot mondjuk Katinka úszta, és nem ő. Persze, nem ok nélkül. Nekem egyébiránt sosem volt semmi problémám sem a módszereivel, sem  vele.) 

Csipes Tamara esetében is az egyetlen, amire emlékeznünk kell, az az olimpiai aranyérme. És tudjuk, hogy mekkorát kellett ehhez buknia. Talán saját maga miatt, talán nem, de az biztos, hogy megmelózott a csúcsért...

bukás

Forrás: sportmonitor.info

A lovak a lovagteremben vannak. ( Én se tudtam sokáig...) A hősök pedig köztünk. És értünk, miattunk hősök. 

Ha elbuknak, mi is elbukunk. Ha nem buknak el, mi sem. Talán azért is fáj annyira...

De nincs jogunk ítélkezni. Egyetlen egy jogunk van: büszkének lenni. És drukkolni, mert #egyekvagyunk. 

Mert az akárhanyadik hely nem nekünk a legrosszabb. Nem mi nem fogjuk tudni soha feldolgozni, vagy megemészteni, hanem ők. A mi hőseink. 

És ami nem öl meg.... Ha bukni kell, együtt bukunk, hogy aztán hamvainkból együtt lehessünk legközelebb a legjobbak...

Mert mindig van legközelebb, és mindig van feljebb.

Az egésznek ez a lényege: gyorsabban, erősebben, magasabbra.

Tovább

 ,,De ki az a Szász Emese?”

Őszintén nem tudom, milyen lehet úgy leélni egy életet, hogy négy évente 2 hétig ne minden gondolata és lélegzetvétele öt karikáról szóljon. Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudják milyen érzés remegő térdekkel drukkolni akkor, amikor 4 évente (nyári) olimpiát rendeznek.

,,De mit lehet azon nézni?” Azt nem magyaráznám, hogy magyarként mit… De bizonyos sportágakat, és sportolókat csak és kizárólag az olimpián tudok nézni, és én, aki imádja minden formáját mindennek, ilyenkor erre rendezkedek be, és alárendelek mindent. Mert át akarom élni.

 ( kép forrása: index.hu)

A vívás is ilyen. Ez az a sport, melyben a legeredményesebbek vagyunk az olimpiákon. Mindig mindenki azt mondja, hogy már az hatalmas dolog, ha valaki szerepelhet az olimpián. Ám az az igazság, hogy minden sportoló olimpiai bajnok akar lenni, és nem akarja beérni ,,csak” a részvétellel.

Szász Emese gyakorlatilag annyira kilóg a magyar női párbajtőrvívók közül, hogy itthon nem igazán van ellenfele. Viszont a 2x-es olimpiai bajnok Nagy Tímea okozta űr… Na, azzal nem lehet egyszerű együtt élni, pláne nem versenyezni.

Egy kiváló vívó, egy végtelenül szimpatikus ember, egy igazi sportember, akire úgy emlékezne a magyar sportvilág, mint egy hatalmas ígéretre.

De!

Gyakorlatilag az utolsó pillanatban harcolta ki a jogot, hogy harmadszor is részt vegyen az olimpián. 33 évesen, közelebb a pályafutása végéhez, mint az elejéhez, érmet akart nyerni. Olimpiai érmet. Méltó rá. Ha másért nem a kitartásáért, az alázatosságáért, és a hozzáállásáért. De ezekért nem osztanak helyezést.

2016. augusztus 6-án ihletett állapotban vívott. Bár, bevallom őszintén az első asszó első három perce alatt azért megfagyott bennem a levegő… De szerencsére teljesen simán jutott a 16 közé. Aztán a 8 közé. Olyan magabiztossággal és olyan vagányul vívott, hogy nem lehetett nem arra gondolni, hogy itt valami nagyon nagy dolog történhet. A negyeddöntőben is hanyag eleganciával vívott, mi pedig készülhettünk az elődöntőre. Teljesen sima volt.

A döntőben az olaszok világbajnoka várta. Nekem meg remegett a térdem. Pláne akkor, amikor 10-6 volt oda. Teljesen más meccs volt ez, mint az előzőek. Itt nem azért nyer valaki, mert jobb vívó, hanem azért, mert elbírja a terhet. Egyszer csak 12-11 lett oda. És akkor jött az egyenlítő tus! Horváth Mariann extázisban közvetített. 14-12 volt ide, mikor a kommentátor érthető okokból elfogultan kiabálta, hogy EGY, EGY, EGY, EGY TUS!!! Meg kell, hogy legyen, meg kell, hogy legyen… Együttes találat! SZÁSZ EMESE A SÍRBÓL VISSZAHOZVA FORDÍTOTTA MEG ÉLETE LEGFONTOSABB MÉRKŐZÉSÉT, ÉS NYERTE MEG MAGYARORSZÁG ELSŐ ARANYÉRMÉT A 2016-OS JÁTÉKOKON!

Eddig is csak egy nemzet volt, aki 2 aranyat nyert az olimpián női párbajtőrben… Most már csak egy van, amelyik hármat! Emberi ésszel felfogatatlan mennyiségű munka és lemondás van egy-egy érem mögött, és aki megnyeri, az 100%-ig megérdemli, de talán nem bántok meg senkit, ha nekem most ez a legfényesebb!

Tegyük a szívünkre a kezünket, azon túl, hogy magyarként vágytunk rá, racionálisan  nem gondoltuk. Mi nem gondoltuk! Szász Emese pedig gondolta, és köszönte szépen, meg is csinálta!

Köszönjük, Emese!

Ezzel a sporttörténelmi sikerrel nem úgy fogunk rá emlékezni, hogy egy vívó, aki érmeket nyert világversenyeken, hanem győztesként!

Nagymamámat sírva hívtam fel. ,,Láttad?” – kérdeztem!  ,,Láttam, persze, de ki az a Szász Emese, mert eddig nem nagyon hallottam róla.'' ( Pedig nagyi teljes mértékben képben van olimpiatörténetből.)

Kérem tisztelettel: Szász Emese a 2016-os olimpia női párbajtőrvívásának olimpiai bajnoka!

(kép forrása: index.hu)

#Rio2016 #szaszemese #aranyérem #veletekvagyunk

Tovább

,,Anna, szeret Ön utazni?"

,,Hogyne szeretnék!" - vágtam rá szemrebbenés nélkül a fél évvel ezelőtti állásinterjún az utolsó kérdésre. Egyrészt mert tényleg, másrészt meg mert tényleg.

,,Majd nem fogja szeretni." Ez volt rá a válasz. Fél évvel később, azaz most eljutottam arra a pontra, hogy tényleg...

De a beteges optimizmusomnak hála mindig találok valami pozitívat, ami miatt a végén az összkép mindig pozitív, de legalább is nem savanyú a banán.

Még megboldogult egyetemista koromban kéntelen voltam a MÁV vendégszeretetét élvezni, ráadásul elég gyakran. Tudod, a MÁV, amely menetrendszerűen késik, vagy ahol elfogy a mozdony. ( megtörtént eset...)

Azóta kevesebbet utazom a MÁV család flottájának megboldogult tagjaival, tekintve, hogy nem vagyok már diák. ( Életem első nem-diák bérletének megvásárlását, töredelmesen bevallom, hogy megkönnyeztem...)

Azóta munkaügyben utazom, mégpedig az elmúlt időszakban kiemelten rengeteget. Ott kezdődött, hogy megörököltem az utazós munkákat egy ex-kollégától, aminek már akkor sem tudtam, hogy örüljek-e, esetleg sírjak miatta.

10 napja Kassára kellett utaznom. A barátnőm, aki akkor épp nálam töltötte kényszerszabadságát, eljött velem. Első körben rettentően örültem neki, mert kettecskén még sosem utaztunk sehová. Pedig ekkor még senki nem tudhatta, hogy milyen kalandokban lesz részünk.

úton... ( a kép illusztráció, de jómagamat ábrázolja)

Szakszerűen a nagyon okos csodafonomra ( nekem iphone 10-esem van bibibiiii :P ) letöltöttem a gps-t, hogy nagyon szakszerűen mondja merre van az előre. Nem vagyok egy nagy hightech-guru, de erről a húgom bővebben ki tudna bontakozni, hogy mennyire nem az a nagyon nem...

Kassa felé félúton a határon megálltunk 5 percre, és valami égi jel, vagy hetedik érzék hatására úgy döntöttem, hogy vegyük meg azt a lapozós régimódi térképet, mert sose lehet tudni, ugye...

És ha azt mondom, fél Kassát felújítják, akkor érted, hogy miért éreztem magam ötöslottónyertesnek, ráadásul kétszeresen is. Egyrészt mert a gps minderről természetesen nem tudott, másrészről meg mert a legkedvesebb barátnőm mellettem ült. És ezen a ponton elmondhatom magamról, hogy 10-es lottó nyertes vagyok. Legalábbis akkor és ott az voltam. 

Röpke 1,5-2 óra és plusz 23 km megtétele után odaértünk az eredeti uticélhoz. És mit nem mondott ekkor a gps?! Megérkeztél a célhoz... Köszike, de komolyan... Ha egyedül vagyok, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy az első elterelésnél idegösszeroppanást kaptam volna, de nekem olyan barátaim vannak, akiket a világ összes lottónyereményéért sem adnék soha oda senkinek. A Kassán töltött idő viszonylag fölösleges volt, de egy nagy előnye volt: egy napig ketten, csak ketten voltunk és igazi csajnap volt :D Hazafelé egy helyi magyar kocsival kikísért a hazavezető útig, amiért nem tudok elég hálás lenni. Igen, vannak még nagyon rendes emberek. 

Kalandos volt, na. :) Viszont Kassa ilyen állapotban többet nem lesz, így elmondhatjuk magunkról, hogy minden egyes és minden kettes útfelújítási munkálatot láttunk, ami szerintem mindenféleképpen irigylésre méltó. És nem győzök örvendezni annak a bizonyos szikrának, ami megvetette velem a térképet.

A pesti kiruccanásomban nem is maga az út, sokkal inkább az ottlét és a hazaút az, ami említésre méltó. 

Itt jegyezném meg, hogy tényleg szeretek felfedezni. De amikor 5 napig egy pléhdobozban kell napi 9 órát mosolyogni, akkor valahogy nem látod azt az amúgy örömre okot adó dolgot, amit eredetileg szeretsz az utazásban. Nos, az ottlétem alatt odáig jutottam, hogy konkrétan honvágyam volt. Konkrétan 6 éve nem volt honvágyam, akkor is csak azért volt, mert épp Németország kellős szélén tetőzött a kultúrsokk. ( Igen, ez egy létező fogalom.)

Nem tudom, mi hiányzott, nem tudom, kit akartam megint látni, csak abban az egyben voltam 1000%. ig biztos, hogy itt nem akarok lenni. És abban a pillanatban bárhol szívesebben lettem volna...

Az, ami átsegített az 5 napon, az annak a tudata, hogy tényleg fantasztikus emberekkel sodort össze a sors, akiknek a szeretete átsegített ezen a holtponton, és akiknek köszönhetően újra tudtam, tudok nevetni. Én mindig is rendíthetetlenül hittem abban, hogy mindig van valami kicsi plusz. És mindig van. Tényleg van. Arról már nem is beszélve, hogy tündibündi csacsikat láttam, és csodaszép lovakat. Tényleg terápiás hatásuk van :)

Jelenleg egyébként alpakát szeretnék, de nem nagyon bírják a panelt állítólag...

Az meg hab a tortán, hogy régi kedves és nem régi, de kedves ismerősökkel is találkoztam végre, sok, vagy nem olyan sok eltelt idő után, ami sokat segített a mászásban. :)

Hazafelé pedig... majdnem haza se értünk... Ugyanis egyszer csak elárasztotta a ferodol szag az utasteret... Ezen a ponton a fejemet vertem a űszerfalba, hogy tényleg mit követhettem el, amiért az égiek nem akarják, hogy végre a saját agyámban aludjak?! De végül is, hazaértünk.... Tömör izgulással, hogy vajon tényleg-e, de hazaértünk... 

Most megint egyben vagyok, de ehhez kellett a tegnap meg a ma, hogy kettesben maradjak a gondolataimmal... :)

Igen, szerettem utazni... És még mindig szeretek felfedezni... De az odafelé vezető utat kutyául megutáltam. :)

Tovább

,,A puszta dolgok nem jogosultak arra, hogy címük legyen."

Még megboldogult egyetemista koromban ( A fél karomat odaadnám, ha még mindig az lehetnék, azonban valahol úgy normális, hogy felnőttem, és ez után sírok. ), azt hiszem, első félév első hetén arról elmélkedtünk, hogy 100 tök egyforma alkotás közül van egy, ami AZ alkotás, a többi meg nem az, pedig tokától bokáig pont ugyanúgy néz ki. 

[Arthur C Danto] 1924-ben született, 1966 óta a Columbia University professzora. Az analitikus történelemfilozófia és a kortárs mű,A ,vészetelmélet legjelentősebb alakja. E két tárgykörben írott alapművei az Analytical Philosophy of History, 1965. és a The Transfiguration of the Commonplace, 1981. (magyarul: A közhely színeváltozása. 1996.) Szintén jelentősek tudatfilozófiai kutatásai (Analytical Philosophy of Knowledge, 1968.; Analytical Philosophy of Action, 1973.), valamint filozófiatörténeti monográfiái (Nietzsche as Philosopher, 1965.; Jean-Paul Sartre, 1975.) is. Művészetfilozófiai tanulmányai több válogatásban is megjelentek (Beyond the Brillo Box, 1992.; Embodied Meanings, 1994.), magyarul is olvashatók a Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című kötetben.[1]

Danto, a Műalkotás és puszta valóságos dolgok című művészetfilozófiai tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől műalkotás egy tárgy, amely ugyanúgy néz ki, mint egy másik ugyanilyen tárgy, amely azonban nem műalkotás.

A Vörös-tengeren átkelő izraeliták, Kirkegaard hangulata, Vörös tér, Vörös négyzet, Nirvána, Vörös terítő. Mi a közös ezekben, azon kívül, hogy festmények? A színük. Mindegyik vörös. Ahogy maga Danto fogalmaz:

,,Ezzel készen áll a kiállításom. Színes katalógusa igencsak egyhangú lenne, mivel benne minden kép ugyanúgy néz ki – annak ellenére, hogy a lehető legkülönbözőbb műfajokba tartó festmények reprodukciói:…”[2]

Valóban. Találunk köztük tájképet, csendéletet, portrét, sőt, történeti festményt is. Ha csak ezen különbségekből indulunk ki, érthetetlen, miért műalkotás egytől egyig az összes, ha ugyanúgy néz ki? Ha én színeznék vörösre egy vásznat, az már nem lehetne műalkotás. Ugyanígy a J-nek nevezett művész (kinek kiléte nem derül ki a szövegből) alkotása sem máltó a kiállítás egy darabjának lenni, pedig pont ugyanúgy néz ki, mint például a Kirkegaard hangulata című portré. J felháborodás jogos, mint ahogy az enyém is az lehetne, ha az általam létrehozott mű valóban létezne. J alkotása végül bekerül a kiállítás repertoárjába. J szerint ez egy szobor, Danto szerint egy doboz. Ez a mű üres, nincs benne tartalmi gazdagság. Ez a jelző Danto szerint lehet azonban esztétikai értelmű is, hiszen az, ami esztétikailag üres, műalkotást feltételez.

Minden műalkotásnak van címe. A fenti festmények esetében a cím az, ami alapján a tartalom világossá válik. Valljuk be, hogy könnyebb a Vörös-tengeren átkelő izraeliták című festménynél ,,belelátnunk” a tengerbe fulladó egyiptomi sereget(melyet a vörös szín jelképez), mint ha nem lenne címe az alkotásnak.  

,,A puszta dolgok nem jogosultak arra, hogy címük legyen.”[3] Ha J alkotása tényleg nem műalkotás, akkor ez a kijelentés helytálló. Ezt maga a művész is alátámasztotta, hiszen a Cím nélkül című festmény (melyet azért festett, mert Danto rámutatott arra, hogy a vörös felület önmagában nem szól semmiről) semmiről nem szól. Ám ez az alkotás műalkotás, így valamiről szólnia kell. A valami pedig nem lehet semmi. Ettől azonban még idegen darabja marad ez a kiállításnak, még akkor is, ha pont ugyanúgy néz ki, mint a többi mű. Ezzel ellentétben hoznám fel példának Marcel Duchamp francia festő és képzőművész[4] Piszoárját, mely pont attól lett műalkotás, hogy Duchamp egy kiállító teremben állította ki, noha egyáltalán nem oda való. J esetében azonban J művész léte nem vonja maga után azt, hogy minden, amit alkot műalkotás legyen.

A művészetet a művész csinálja, tehát ami történik, történést vált ki. Ezt a XXI. században megelőzi még egy fázis, a művész-gyártás. Ez a televíziós tehetségkutatók bűne. Művész nem attól lesz valaki, hogy előadja azt, amit más hoz létre. Nagyon kevés zenész szerzi saját maga a zenéjét és írja meg dalszövegeit. A más tollával való ékeskedés pedig véleményem szerint nem számít művészetnek. Így az, amit ők csinálnak nem művészet, hisz ők maguk sem művészek.

,,A műalkotás nem más, mint az anyag, amiből készült…”[5]. Ha a műalkotásból kivonjuk az anyagot, mi marad? A wittgensteiniárusok felismerték, hogy nem semmi lesz az eredmény. Ugyanis egy műalkotás attól műalkotás, hogy annak tekintik bizonyos körökben. Ezt ha műalkotás-létnek nevezem, megmarad akkor is, ha kivonom az anyagot. Arra hasonlít, mint mikor az ember verset olvas, és a sorok között önmaga számára elrejtett üzenetet talál. A vers eltűnhet, megszűnhet létezni, de az üzenete megmarad.

,,A testmozgás akkor cselekvés, ha valamilyen belső, azaz mentális esemény (…) okozza, viszont puszta testmozgás, ha nincs mentális oka.”[6]  Ezzel párhuzamos Danto azon kijelentése, mely szerint a műalkotás kifejezés, hiszen érzést hoz létre az alkotóban, aki így fejezi ki önmagát. Maga a műalkotás pedig a befogadóban vált ki érzelme(ke)t. A műalkotássá válásnál tehát az érzelem az, ami a cselekvéssé válásnál a mentális esemény.

J korábban kiállított egy tükröt is. A kérdés ezzel kapcsolatban is ugyanaz: miért műalkotás J tükre és miért nem műalkotás egy másik, ugyanilyen tükör?  Danto szint a tükör metaforikus jelentéssel bír, hiszen a művészet utánzás, de a maga a tükör nem utánzata semminek.

,,A művészet a természetnek tartott tükör”[7] Így lehet egy tükör műalkotás. William Shakespeare angol drámaíró[8] leghíresebb drámájában, a Hamletben azt az elméletet fejti ki, miszerint a művészet a valóság tükre. Ha a művészet utánzás, akkor Shakespeare-nek igaza volt. Jogosan merül fel azonban a kérdés, hogy mi szükség van a tükörre, ha azok a dolgok, amelyek megjelennek benne, nélküle is láthatóak? Ez is helytálló, azonban önmagunkat csak a tükörben láthatjuk. Tehát önismeretre szolgál. És mivel mind különbözőek vagyunk, ebben az esetben más képet mutat a tükör, mint ami a valóság. A műalkotások az önfeltárulás eszközei. Ezt támasztja alá Jean-Paul Sartre francia filozófus[9] állítása is, mi szerint az ember tudatában van a világon lévő dolgoknak, ám arról, hogy önmaga is egy tárgy a világban, nincs tudomása. A tükörbe tekintve azonban minden világossá válik. A színjáték is tükör. Olyan eseményeket mutat, melyek önmagunk tettei. A jelen hibáira is rájöhetünk, ha a színpadon nem a jelent, hanem a szebb jövőt látjuk, vagyis a rendező és a színészek ezt tükrözik a közönségnek. Egy-egy műalkotásban bárki magára ismerhet, hiszen érzéseket generál a befogadóban, az érzések pedig emlékeket idéznek elő.

,,A dolgok keletkezhetnek és elmúlhatnak, de azok az ideák, amelyeket példáznak, se nem keletkeznek, se el nem múlnak.” [10] Például William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának az az üzenete, hogy a szerelem mindennél erősebb, és mindent legyőz. Ez akkor is életben maradna, ha a dráma visszamenőleg hirtelen elpusztulna. Ha utánzat is készülne róla (mint ahogy készült is film vagy regény formájában), melynek ugyanez az üzenete, a befogadó akkor is az eredetihez fogja kapcsolni mindazt, amit olvas, vagy lát.

A mimetikus művészet[11] Danto szerint „pótlék, kompenzáló tevékenység, amivel azok foglalkoznak, akik képtelenek azzá lenni, amit (…) utánoznak.” [12] A sznobizmus pedig a mimetikus művész(et) megtestesítője a való életben: úgy tesz, mintha olyan lenne, amilyen sosem lehet valójában. Az általam már korábban említett tehetségkutatós párhuzam itt is helytálló: műsor idején más előadók dalait éneklik, hogy aztán a műsor után mások által írt számokat adjanak elő.

,,Az utánzatok a valósággal állnak szemben…”[13] Hiszen egy másolat nem lehet eredeti.  Arisztotelész a következőket mondja az utánzásról Poétika című művében:

,,Vannak dolgok, melyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai.”[14]  Mindez azért vált ki a befogadóban gyönyört, mert a csúnya látványa következtében tudatosul benne, hogy Ő maga szép, a holttal kapcsolatban pedig azt, hogy Ő maga még él. Ez pedig elégedettséggel tölti el. Ehhez azonban a befogadónak tisztában kell lennie azzal, hogy mindössze utánzattal volt dolga. A gyönyör forrása Danto-ban is kérdéseket támaszt, de az bizonyos, hogy ez valamiféle nem valóságos dolog, és mint ilyenbe annak felismerése sem rondíthat bele, hogy a gyönyört utánzat váltotta ki.

A reprezentáció fogalma kétértelmű. Erre Friedrich Nietzsche német filozófus[15] is utalt a Tragédia születése című művében. A tragédia eredetileg dionüszoszi rítus volt. E rítus során az ünneplő sokaság a a bor hatására[16] az őrjöngés állapotába került, mely állapotban átlépését saját határaikat, és amely állapot tetőpontján megjelent az Isten. A reprezentáció első jelentése tehát a megjelenés. Az apollóni tragédiában azonban a rítust felváltotta a rítus előadása, tehát az ünneplők ténylegesen nem vettek részt a rítusban, csupán megnézték, ahogy valakik előadják a színpadon. Ez a tragikus dráma. Isten most is megjelent, de csak megtestesített formában.[17] A reprezentáció másik jelentése tehát: valami, ami mást helyettesít.

A művész megteheti, hogy egy dolgot újra és újra megjelentessen. Sőt, egy színésznek ez a feladata: ugyanazt a karaktert újra és újra létrehozni. A színház pedig kirekeszti azt, ami a színpadon történik azokból a vélekedésekből, melyek az utánzást valóságosnak tekintenék. A színház engedi tükrözni a valóságot, de keretbe zárja mindezt. Ugyanúgy, mint egy festmény. annak is van kerete. És ez a keret - vagy ahogy Danto fogalmaz, a zárójel- elég erős ahhoz, hogy a vélekedéseket távol tartsa.

A realisztikus ábrázolás igényli azokat a jelzéseket, melyet tudatosítják, hogy ez nem a valóság. A realista ábrázolás csak a realista illúzió fokozását eredményezi, ha azonban az utcai színjátékban viselné ezt a színész, a néző nem biztos, hogy el tudná dönteni, mit lát: színjátékot, vagy a valóságot. Egy fedett nyomozó sem rendőregyenruhában épül be a maffiába, hanem a körülményeket kielégítő viseletben. Azért, hogy a maffiózó azt hihesse, közülük való, vagyis ,,szemtanú”.

A görög tragédiaköltő[18] , Euripidész hagyta, hogy az ész tönkretegye a tragédiát. Kiirtott a drámából mindent, mely a való életben nem volt megalapozott. Értelmet adott mindennek, hogy szép lehessen. Ezen megállapítása szembe megy a német filozófus[19] , Immanuel Kant tanításával, miszerint szép az, ami érdek nélkül tetszik[20]. A kar tudta, mit gondol a hős, és ezt átadta a közönségnek. A kar szerepét később a hős bizalmasa vette át. A hős nem lehet rendkívüli, muszáj hétköznapinak lennie, hogy a közönség azonosulni tudjon vele. Ez azonban feszegeti az erkölcsi ész határait. Művészet viszont csak az lehet, ami nem racionális, és a jelentése is szinte megfoghatatlan. A vörös festmények eszerint (is) műalkotások. Euripidész drámája utánzás, mert a lehetségesre hasonlít. Felmerül azonban a kérdés, hogy szükség van-e mindenből kettőre? Ha igen, akkor mindenkinek lenne ikertestvére. Ám a hasonlatosság teszi könnyen érthetővé, ezáltal sikeressé Euripidész műveit. Ám pont ez a siker az, ami sikertelenséghez vezet. Ennek megoldására születtek azok a kísérletek, melyek lényege olyasfajta művek létrehozása volt, melyeknek nincs közük a valósághoz. Így nem lesz olyan eleme a valóságnak, mellyel a műalkotás összetéveszthető.

Mitől műalkotás tehát a műalkotás?- teszi fel a kérdést Danto. Attól, hogy megfelel bizonyos feltételeknek. Ha két tárgy ugyanúgy néz ki, akkor az egyik miért lehet műalkotás és a másik miért nem lehet az? Műalkotás az, amit annak nyilvánítanak...

Namármost: nevezzük versenynek azt, ami itt zajlik. A minőségi tartalom nyer. Mindegy miről ír a vaersenyző, csak jó legyen. Ez volt a kulcsmondat, ami miatt életem egyik legkalandosabb utazása közben eldöntöttem, hogy itt a helyem. Nem vagyok hajlandó beállni sem a birkák, sem a hülyék, sem a klisék és a kommerszek sorába. Egyrészt mert kreatív, intelligens, és főleg elég makacs vagyok ahhoz, hogy csakazértse, vagy épp fordított esetben csakazértis úgy csináljam, ahogy mások, vagy ahogy mások elvárják. ( Talán egy másik bejegyzésben majd kifejtem, miértnem vagyok erre hajlandó.) 

Úgy döntöttem, hogy nem fogok kliséket és kommerszeket írni. Egyedi leszek, és főleg végig önmagam. Tekintettel arra, hogy valahol csak jelen van a média meg a közönség, lehetséges, hogy életem egyik legszebb és legnemesebb kihívására bólintottam rá, de az is teljesen biztos, hogy sosem tettem volna, ha nem vagyok róla 100%-ig meggyőződve, hogy képes vagyok rá. 

Rengetegszer kérdezik, hogy mi a végzettségem. Gyakori a sikítófrász, amikor azt felelem, filozófus vagyok. ( Van egy másik diplomám is amúgy, de automatikusan mindig filozófust válaszolok.) Rettentő érdekes az, ahogy reagálnak rá az emberek. Tudok kérdezni, és tudok érvelni. Éppen ezért mindig elmondom, hogy nem ebből élek, nem ezért kapom a fizetésemet, és nem okoskodom. Csak elvégeztem egy olyan szakot, ami megtanított elmondani a véleményemet. És mivel nem tuom kikapcsolni, mindig ugyanaz a kérdés villan be először: miért fél mindenki a filozófiától? Egyrészt rettentő rossz a marketingje, másrészt rettentő rossz a marketingje, harmadrészt pedig, mert ugyanúgy félünk a nagy fehér cápától is, pedig többen vagyunk, akik csak fotón látták, mint azok, akik találkoztak is vele. (Abba most ne menjünk bele, hogy a filozófiába hányan haltak már bele, mert a lényeg nem ez, hanem az, hogy addig minden félelmetesebb, amíg csak negatív dolgot hallunk róla. És tudom, hogy a fehér cápáról nem sok pozitívat hallani.) 

Ezért egyfajta missziómnak tekintem az egész versenyt. Nem tudom, hányan olvassák a valódi tartalommal és tényleg értelmes dolgokról szólü bejegyzéseimet. Nem tudom, reálisan versenybe tudok-e szállni az agymenéseimmel Rihanna melleivel, vagy épp a 12 legfurcsább képpel, amit valaha láttam, de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor rohadtul nem is akarok. A filozófinak rossz a marketingje, és azzal, hogy minden bejegyzésemben érvelek amellett, hogy ez nem lepra, és nem halálos, de főleg nem hülyeség, már célt értem. 

Eredetileg sem azért kezdtem el írni, hogy kommerszet és ponyvát gyártsak futószalagon, van belőle épp elég, és elég sok szart alkotnak mások, nem akarok ebben a sorban is egy bámészkodó lenni. Önmagam miatt kezdtem el, és önmagamért csinálom. Ha úgy jobban tetszik, szeretek minden sorban én lenni legelől...

A versenyen egyrészt ezért, másrészt pedig a minőségért indultam. Onnan indultam, hogy mi a műalkotás. Az itteni cuccok ( szándékosan nem alkotást írtam) 70%-a ctrl+c- ctrl+v, valahonnan az internet más bugyraiból ide teleportálva. A fennmaradó rész pedig tényleg remek alkotás, tele egyediséggel. :) FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK: nem ítélkezem. Semmi jogom nincs hozzá, és baromira nincs is hozzá kedvem. Csak kérdezek, mint ahogy a filozófusok szokták csinálni. Az, hogy erről mi az igazság, fentebb elolvasható. Persze, nem akarok senki művészetébe beleugatni, de azért a biztonság kedvéért prezentátam a forrásmegjelölést ;) , azaz a nem saját gondolatok eredetijének megjelölését. 

Az összes többi tényleg eredeti. 

Nem akarok Rihanna melleivel versenyezni. Nyilván nagyobb a hírértéke, mint Danto és Duchamp gondolatainak, és több embert érdekel, mint az én véleményem, de én ettől függetlenül teremtek, és emiatt tuti biztos, hogy az enyém AZ alkotás lesz, míg minden más csak utánzat. Az egy másik kérdés persze, hogy annak fogják-e nyilvánítani...

 Ha eddig eljutottál, akkor érteni fogod a bejegyzés címét, melyet ezúttal direkt a legvégére írtam: 

A cím helyére írt idézet így szól: ,,A puszta dolgok nem jogosultak arra, hogy címük legyen." ( Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.) Így DIREKT nem adok címet ennek az egésznek, mert AZ alkotásnak joga van hozzá...

Szép napot! :)


[1] http://emc.elte.hu/~metropolis/SZE.html

[2] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.

[3] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 16.

4 http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Duchamp

[5] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 18.

[6] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 19.

[7] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 20.

[8] http://hu.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare

[9] http://hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Paul_Sartre

[10] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 24.

[11] azon művészeti ágak elnevezése, amelyek a művészeti tükrözés folyamatában a közvetlenül adott külső valóságformák mimézisét is felhasználják (http://www.kislexikon.hu/mimetikus_muveszetek.html)

[12]  Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 25.

[13] http://sophielpreston.blogspot.hu/

[14] Danto, A. C.: ,,Műalkotás és puszta valóságos dolgok” in A közhely színeváltozása. Budapest: Enciklopédia, 1996, 26.

[15] http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CDIQFjAA&url=http%3A%2F%2F9d.hostzi.com%2Ffajlok%2Farisztotelesz_reszletek_huzott_gimnazium.doc&ei=4IPLUKj8GIaYtQaEzIHIBQ&usg=AFQjCNHq3dEgBM3nDHV5Sebn7pJ9vjZJEA&bvm=bv.1355325884,d.Yms

[16] http://hu.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Nietzsche

[17]  Dionüszosz görög isten, a bor és mámor megtestesítője (http://hu.wikipedia.org/wiki/Dion%C3%BCszosz)

[18] http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CDIQFjAA&url=http%3A%2F%2Fszabadbolcsek.uw.hu%2Fdocumentumok%2Ffilotori%2F19szazad%2Ffilotori%2520-%252019%2520szazad%2520-%2520posztidealista%2520-%2520nietzsche%2520-%2520tragedia%2520szuletese%2520%28kivonat%29%2520-%2520tm.doc&ei=lofLUMqTOcfHtAbAqoDQAQ&usg=AFQjCNEh9zX4TsPYSpK1Frzj5qxcU7dY_Q&bvm=bv.1355325884,d.Yms

[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Euripid%C3%A9sz

[20] http://hu.wikipedia.org/wiki/Immanuel_Kant

[21] http://hu.wikipedia.org/wiki/Immanuel_Kant#Kant_eszt.C3.A9tik.C3.A1ja

Tovább

1 bit

Ha én akkor megfogadom ezt a tanácsot, amikor életemben először hallottam, most valószínűleg nem állna annyiszor égnek a hajam eme bizonyos kijelentések következtében, mint áll manapság. Történik mindez úgy, hogy egyébként a hajvasaló, hajszárító, hajlakk hármas minden nap érintkezik a rakoncátlankodó tincseimmel…

Boldog ember az, aki nem ítélkezik elhamarkodottan. Így ugyanis logikailag kizárt elhamarkodott kijelentéseket tenni. Ám az olyanok, mint én, hajlamosak vagyunk címkézni, és ennek következtében meggondolatlanul kijelenteni ezt-azt, hogy ezeket aztán legyen lehetőségünk nagyon, de nagyon megbánni.

Kezdve a történet legelején, Isten megteremtette a férfit, majd közvetlenül utána a nőt. Ádámnak, és Évának nevezte el őket. Az első férfi és az első nő, vagy ha nagyon ki akarnám sarkítani, akkor a férfi és a nő. Mindenki más csak továbbfejlesztett változat. Ez pedig, tudván, amit tudunk - nevezetesen, hogy Ők ketten 100%-ban felelősek a Paradicsomon kívüli életünkért -, megmagyarázza azt, hogy hogyan, és főleg miért kell alkalmazkodnunk a tökéletesnek semmiféleképpen nem nevezhető világhoz, és a világ problémáihoz. Félreértés ne essék, valahol örülök annak, hogy nem egy tökéletes világban élünk, hiszen akkor nem lennénk sem talpraesettek, sem fifikásak. Abban a világban csak lennénk bele a semmibe, tét és következmények nélkül. Abban a világban nem lennének következményei a meggondolatlan kijelentéseknek, még akkor sem, ha tudjuk, de legalább is sejtjük, hogy a kényszer – világunk a maga módján valahol tökéletes.  Tökéletes, de nem annyira, hogy bármit mondhassunk.

Bit.

Mértékegység. Minden férfi 1 bites aggyal rendelkezik. Ez volt életem első, korszakalkotó, és idáig legnagyobb megállapítása. 5 évvel ezelőtt történt, első egyetemen töltött évem alatt. Egy nagyon kedves barátnőmmel, éjfél magasságában ültünk a kollégium konyhájában. Akkoriban mindketten magánéletünk legalacsonyabb fekvésű padlójának fényezését csodáltuk a lehető legközelebbi látótávolságból, és hogy rövidre fogjam, ki voltunk bukva. Akkor azt gondoltuk, hogy örökre ezen a padlón fogunk fetrengeni, és nincs az a férfi, aki miatt mi innen valaha is fel fogunk kelni, még akkor sem, ha mellesleg ez minden vágyunk. Kész szerencse, hogy az élet kegyes, és mindig hoz egy még mélyebb padlót, amit megcsodálhatunk nagyon közelről. Emiatt határozottan megéri felkelni, és megéri talpra állni…

Nőként ilyenkor az ember hajlamos (ne ferdítsünk, mindig ezt tesszük) a másik nemben keresni a hibát, ez alapján bölcsészként elkezdtünk nagy ívű filozófiai gondolatokat alkotni, és arra a korszakalkotó költői kérdésre próbáltunk korszakalkotó választ találni, hogy - szó szerint idézem:

,,Miért ilyen hülyék a férfiak?”

Ekkor minden kiesett a kezemből, felcsillant a szemem, széles mosolyra húzódott a szám, és felkiáltottam:

,,Mert csak 1 bites az agyuk!”

Megemlítendő, hogy azon a bizonyos januári éjjelen nem csupán megszületett a korszakalkotó megállapítás, de tekintélyt parancsolóan tettem egy olyan kijelentést, melyben 100%-ig nem-bölcsész kifejezések foglaltak helyet. Született bölcsészként azt gondolom, ez teljesítmény. Ezt gondolta az a két nem-bölcsész is, aki akkor a helységben tartózkodott rajtunk kívül. Ők értékelték az általam használt kifejezést, a mondat többi részét azonban nemükre való tekintettel már sokkal, de sokkal kevésbé.

A kérdésre egyébiránt azóta sem találtunk értelmes, kielégítő választ sem együtt, sem pedig külön-külön.

De a lényeg, hogy ekkor megszületett a megállapítás! A nem-bölcsész és – a történeti hűség kedvéért – nem nőnemű kollégáink erre nekünk szegezték a filozófus kedvenc kérdését:

„Miért?”

Ádámhoz és Évához visszatérve, van egy nagyon, de nagyo

n aranyos kis történet, mely bugyuta ugyan, de ennél hűebben és tökéletesebben nem tudnám összefoglalni a lényeget:

forrás: csubakka.hu

Annyira, de annyira egyértelmű, hogy normál körülmények között erre azt mondanám, hogy „no komment…” Azonban itt megköveteli a szituáció, hogy körbejárjam a témát. Az első tisztázandó dolog ezen párbeszéddel kapcsolatban, hogy mikor zajlott le. Ama bizonyos almával, és almafával kapcsolatos intelem előtt, avagy utána. Előbbi esetben ugyanis Éva direkt tolt ki a jövő nemzedékével, és semmissé tette a megállapításomat, még azelőtt, hogy érdemben elemezhettem volna. Ebből egyenesen következik, hogy az alma-történet után kellett, hogy megkapja az ajándékot, és mivel az információnak ez esetben nem volt hol elraktározódnia, Éva hibázott, de ez esetben bocsánatos bűnt követett el.

(A bit információegység. El lehet ,,raktározni”, de ehhez szükséges egy tároló hely. Ez az agy.)

Száz szónak is egy a vége, Éva utólag kapott lehetőséget a gondolkozásra, de az alma leszedetett, önhibáján kívül. A férfiak meg tudnak állva pisilni.

Nőként, autóutak, erdőszélek látogatása során hányszor, de hányszor kívántam azt, hogy bárcsak lennék férfi, és bárcsak ne kellene levetkőzni, ha mást nem, legalább mínusz 20 fokban!

Tegye a szívére a kezét, és úgy mondja, hogy Ön nem kívánja ezt minden egyes ilyen, vagy ehhez hasonló szituációban. Nincs nő, aki ezt elmondaná, és nincs nő, aki ne kívánta volna élete során legalább 100x ugyanezt.

Ez egy történet. Ismert szereplőkkel, és ismert végeredménnyel. Az elhamarkodott kijelentést Ádám tette, így mi, nők nem tudunk állva pisilni, de cserébe csoportosan járunk a mosdóba. Ez nem sztereotípia, ez tény. Fekete-fehér, száraz tény. Aki még nem járt nyilvános női mosdóban, annak elképzelése sincs a következőkről. Eleve édesanyáink intő tanácsával a fejünkben létezünk, azaz, nem ülhetünk le. Nincs kivétel, nincs de ha, nincs semmi, csak szimplán a ,,póz”. És ezek mellett nincs kilincs, nincs akasztó, nincs wc papír, és mostanában gyakran világítás sem, arról pedig már réges-régen lemondtam, hogy szappan legyen…. És ha egy nincs, akkor a többi sincs. Ezen az akadálypályán átlibbenni barátnő-kíséret nélkül matematikai és fizikai lehetetlenség. Nyilván mindenki tudja, hogy ez télen, 56 réteg ruhában még izgalmasabb. És akkor a magas sarkú cipőről még nem is szóltam egy szót sem. Mint ahogy arról sem, hogy egy női mosdóban kilométeres sor van. Nem bizonyos időpontokban, hanem mindig. Igaz, én a közelmúltban részt vettem egy rendezvényen, ahol rajtam kívül 4 nő volt jelen, és mindenki más férfi volt, így életemben először - és gyaníthatóan egy jó ideig utoljára -, volt szerencsém megélni, hogy egy teremtett lélek nem volt előttem a sorban. Milyen sorban, a környéken! S mivel én az apró, jelentéktelennek tűnő dolgoknak is kitörő lelkesedéssel vagyok képes örülni, eme fegyvertényt is öklömet rázva, és ujjongva nyugtáztam. Nekünk, nőknek ilyen akadálypálya az életünk, pedig még csak nem is különleges dologról van szó.

Másik oldalról viszont, tiszta szívemből örülök annak, hogy Éva így döntött. Mert hiába tűnik úgy a történetből, hogy Ádám döntött először, ez valójában nem így történt: Éva hagyta, hogy Ádám azt higgye, hogy ő választott.

Éva értelemszerűen nem tudta, nem is tudhatta, hogy mi Isten másik adománya, viszont nőként rendelkezik egy képességgel, amivel a férfiak nem rendelkeznek: ezt a képességet női megérzésnek hívják…

Tovább
«
12

eanna

blogavatar

minden nézőpont kérdése