,,Hogyne szeretnék!" - vágtam rá szemrebbenés nélkül a fél évvel ezelőtti állásinterjún az utolsó kérdésre. Egyrészt mert tényleg, másrészt meg mert tényleg.
,,Majd nem fogja szeretni." Ez volt rá a válasz. Fél évvel később, azaz most eljutottam arra a pontra, hogy tényleg...
De a beteges optimizmusomnak hála mindig találok valami pozitívat, ami miatt a végén az összkép mindig pozitív, de legalább is nem savanyú a banán.
Még megboldogult egyetemista koromban kéntelen voltam a MÁV vendégszeretetét élvezni, ráadásul elég gyakran. Tudod, a MÁV, amely menetrendszerűen késik, vagy ahol elfogy a mozdony. ( megtörtént eset...)
Azóta kevesebbet utazom a MÁV család flottájának megboldogult tagjaival, tekintve, hogy nem vagyok már diák. ( Életem első nem-diák bérletének megvásárlását, töredelmesen bevallom, hogy megkönnyeztem...)
Azóta munkaügyben utazom, mégpedig az elmúlt időszakban kiemelten rengeteget. Ott kezdődött, hogy megörököltem az utazós munkákat egy ex-kollégától, aminek már akkor sem tudtam, hogy örüljek-e, esetleg sírjak miatta.
10 napja Kassára kellett utaznom. A barátnőm, aki akkor épp nálam töltötte kényszerszabadságát, eljött velem. Első körben rettentően örültem neki, mert kettecskén még sosem utaztunk sehová. Pedig ekkor még senki nem tudhatta, hogy milyen kalandokban lesz részünk.
Szakszerűen a nagyon okos csodafonomra ( nekem iphone 10-esem van bibibiiii :P ) letöltöttem a gps-t, hogy nagyon szakszerűen mondja merre van az előre. Nem vagyok egy nagy hightech-guru, de erről a húgom bővebben ki tudna bontakozni, hogy mennyire nem az a nagyon nem...
Kassa felé félúton a határon megálltunk 5 percre, és valami égi jel, vagy hetedik érzék hatására úgy döntöttem, hogy vegyük meg azt a lapozós régimódi térképet, mert sose lehet tudni, ugye...
És ha azt mondom, fél Kassát felújítják, akkor érted, hogy miért éreztem magam ötöslottónyertesnek, ráadásul kétszeresen is. Egyrészt mert a gps minderről természetesen nem tudott, másrészről meg mert a legkedvesebb barátnőm mellettem ült. És ezen a ponton elmondhatom magamról, hogy 10-es lottó nyertes vagyok. Legalábbis akkor és ott az voltam.
Röpke 1,5-2 óra és plusz 23 km megtétele után odaértünk az eredeti uticélhoz. És mit nem mondott ekkor a gps?! Megérkeztél a célhoz... Köszike, de komolyan... Ha egyedül vagyok, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy az első elterelésnél idegösszeroppanást kaptam volna, de nekem olyan barátaim vannak, akiket a világ összes lottónyereményéért sem adnék soha oda senkinek. A Kassán töltött idő viszonylag fölösleges volt, de egy nagy előnye volt: egy napig ketten, csak ketten voltunk és igazi csajnap volt :D Hazafelé egy helyi magyar kocsival kikísért a hazavezető útig, amiért nem tudok elég hálás lenni. Igen, vannak még nagyon rendes emberek.
Kalandos volt, na. :) Viszont Kassa ilyen állapotban többet nem lesz, így elmondhatjuk magunkról, hogy minden egyes és minden kettes útfelújítási munkálatot láttunk, ami szerintem mindenféleképpen irigylésre méltó. És nem győzök örvendezni annak a bizonyos szikrának, ami megvetette velem a térképet.
A pesti kiruccanásomban nem is maga az út, sokkal inkább az ottlét és a hazaút az, ami említésre méltó.
Itt jegyezném meg, hogy tényleg szeretek felfedezni. De amikor 5 napig egy pléhdobozban kell napi 9 órát mosolyogni, akkor valahogy nem látod azt az amúgy örömre okot adó dolgot, amit eredetileg szeretsz az utazásban. Nos, az ottlétem alatt odáig jutottam, hogy konkrétan honvágyam volt. Konkrétan 6 éve nem volt honvágyam, akkor is csak azért volt, mert épp Németország kellős szélén tetőzött a kultúrsokk. ( Igen, ez egy létező fogalom.)
Nem tudom, mi hiányzott, nem tudom, kit akartam megint látni, csak abban az egyben voltam 1000%. ig biztos, hogy itt nem akarok lenni. És abban a pillanatban bárhol szívesebben lettem volna...
Az, ami átsegített az 5 napon, az annak a tudata, hogy tényleg fantasztikus emberekkel sodort össze a sors, akiknek a szeretete átsegített ezen a holtponton, és akiknek köszönhetően újra tudtam, tudok nevetni. Én mindig is rendíthetetlenül hittem abban, hogy mindig van valami kicsi plusz. És mindig van. Tényleg van. Arról már nem is beszélve, hogy tündibündi csacsikat láttam, és csodaszép lovakat. Tényleg terápiás hatásuk van :)
Jelenleg egyébként alpakát szeretnék, de nem nagyon bírják a panelt állítólag...
Az meg hab a tortán, hogy régi kedves és nem régi, de kedves ismerősökkel is találkoztam végre, sok, vagy nem olyan sok eltelt idő után, ami sokat segített a mászásban. :)
Hazafelé pedig... majdnem haza se értünk... Ugyanis egyszer csak elárasztotta a ferodol szag az utasteret... Ezen a ponton a fejemet vertem a űszerfalba, hogy tényleg mit követhettem el, amiért az égiek nem akarják, hogy végre a saját agyámban aludjak?! De végül is, hazaértünk.... Tömör izgulással, hogy vajon tényleg-e, de hazaértünk...
Most megint egyben vagyok, de ehhez kellett a tegnap meg a ma, hogy kettesben maradjak a gondolataimmal... :)
Igen, szerettem utazni... És még mindig szeretek felfedezni... De az odafelé vezető utat kutyául megutáltam. :)
